„Ne félj, Mária, könyörgésed meghallgatásra talált az Úr elõtt. Íme, olyan gyermeket szülsz, aki néked és a népnek mondhatatlanul sok örömet fog szerezni. Mert az Úr ezen gyermek életével, példájával és érdemével szándékozik megvilágosítani és megsegíteni egy veletek szomszédos nemzetet” – a krónikák szerint Kinga édesanyja látomásban hallotta e szavakat, kevéssel Kinga születése elõtt.

Kingát gyermekkorától mély vallásosság jellemezte; fiatalon szüzességi fogadalmat tett, életét Istennek ajánlotta. 1239-ben Boleszláv lengyel fejedelem feleségül kérte a tizenöt éves Kingát. Az ifjú lengyel királynét fényes diadalmenet kísérte Esztergomtól Krakkóig. Kérésére királyi férje tiszteletben tartotta szüzességi fogadalmát, sõt, maga is fogadalmat tett.

Életrajzában ezt olvashatjuk: „Földi szüleinek meglátogatása után Lengyelországba visszatérve Kinga - szülei bõkezûségébõl - sok aranyholmit vitt magával. Ezeket mennyei Jegyese iránti lángoló szeretetbõl templomok és kolostorok díszítésére, valamint árvák, özvegyek és szegények megsegítésére fordította. Isteni sugallatra úgy vélte: az lenne a legjobb, ha szerzetesnõk számára kolostort alapítana, és megfelelõ adományokkal ellátva oda Assisi Szent Ferenc rendjébõl - mivel ehhez a rendhez gyermekkora óta vonzódott – a ferences regula szerint élõ szüzeket gyûjtsön. A földi templomot és kolostort megalapítva Kinga egy másik templom építésére is törekedett, amely egyedül az Úré.”

Kinga (Kunigunda) teljes hozományával hozzájárult a tatárok elleni védelemhez; a tatárjárás után pedig adományokkal járult hozzá az ország újjáépítéséhez: kórházakat, templomokat, kolostorokat építtetett; köztük a nagy kulturális jelentõségre szert tevõ ószandeci ferences kolostort.

1249-ben hazalátogatott Magyarországra, hogy édesapjától kérjen segítséget a nélkülözõ lengyel nép számára. Ekkor kapta ajándékba a máramarosi sóbányát. [a wieliczkai sóbánya Szent Kinga-kápolnája] A híres bochniai sóbányákat (Wieliczka) 1251-ben nyittatta meg. 1257. március 2-án Boleszláv király, kimutatva háláját felesége országépítõ tevékenysége iránt, oklevélben neki adományozta a Krakkótól délre esõ Szandec tartományt, ahol az említett klarissza kolostort alapította.

1279-ben, negyvenévi házasság után eltemette férjét, ez követõen kérte felvételét a klarisszák közé. Ettõl kezdve Istennek szentelte életét, bár a lengyelek kérték, hogy vegye át az ország kormányzását. A klarissza nõvérek 1284-ben fõnöknõjükké választották; haláláig az ószandeci kolostor apátnõje volt. 1287-ben egy tatár betörés elõl ismét Csorsztin sziklavárába menekült, nõvértársaivai együtt. Az ostromlókat Baksa Simonfia György vitéz és maroknyi magyar csapata futamította meg egy éjjeli rajtaütés alkalmával. A szandeci kolostort a tatárok földúlták, és Kingának 63 évesen az újjáépítés munkáját kellett irányítania.

1291 õszén betegeskedni kezdett, 1292 júliusában állapota válságosra fordult. 1292. július 24-én, Szent Jakab apostol vigíliáján halt meg. Halálakor is ellenséges betörés zavarta a kolostor életét: cseh csapatok garázdálkodtak a környéken. Tõlük való félelmükben a nõvérek három napig titkolták fõnöknõjük halálhírét.

A lengyelországi Stary Sacz, Ószandec szívében álló klarissza kolostor és templom megszentelt zarándokhely: IV. Béla megözvegyült lányai, Szent Kinga és Boldog Jolán 1279-tõl ebben a kolostorban éltek szerzetesként; Kinga itt is halt meg. [Toth Dávid alkotásai: Szent Kinga és Szent Hedvig szobra a budapesti Nagyboldogasszony-templom északi falánál (Március 15. tér)] A kolostor falánál található a Szent Kinga-forrás.

VIII. Sándor pápa 1690-ben boldoggá avatta. Öt évvel utóbb pedig XII. Ince Lengyelország egyik védõszentjévé tette. II. János Pál pápa 1999. június 16-án iktatta a szentek sorába.

Árpád-házi Szent Kinga a sajátjaként szerette második hazáját, Lengyelországot és annak népét. Királynõként szerették és tisztelték, jóllehet Kingát kevésbé az uralkodói stílus, sokkal inkább a szolgálat jellemezte.

Szülõvárosában, Esztergomban utca viseli a nevét.

A legenda szerint, amikor a tatárjárás után hazalátogatott, édesapja, IV. Béla király kíséretében eljutott a máramarosi sóbányákba, az egyik aknaszlatinai tárnába is (amelyet késõbb róla neveztek el Kunigunda-tárnának). Kinga gyönyörködve nézte a csillogó, hófehér sótömböket. De mindjárt eszébe jutottak lengyel alattvalói, akik csak sós forrásokból párologtatott, ún. fõtt sóval kénytelenek beérni. Így szólt atyjához: 'Atyám, add nekem ezt a sóaknát, és engedd meg, hogy innen egyenesen Lengyelországba vihessék a sótömböket.' A király teljesítette leánya kérését. Kinga lehúzta ujjáról a jegygyûrûjét, és az akna birtokbavételének jeléül az aknába dobta. Amikor késõbb megnyitották a wieliczkai sóbányát, az elsõ kitermelt sótömbben megtalálták a királyné gyûrûjét – szerepel Bérczi Szaniszló Magyarországi szent királylányok emlékezete (2008) címû könyvében.

Csodás történetet mesél el egy másik legenda: mikor Kinga a tatárok elõl menekült Lengyelországban, a Pieninek-hegységhez érve apácatársaival egy szalagot dobott a háta mögé, amibõl kanyargós folyóvá vált: a Dunajec. Mivel ezen a tatárok – keservesen ugyan, de – átjutottak: a fésûjét dobta háta mögé, s ebbõl sûrû erdõ lett, amin a tatárok már nem tudtak átjutni.

(forrás: Magyar Kurír)